Poeta Doctus

 Ma is konstatálhatom, hogy megtelt pici szívem mondandóval s úgy döntöttem nincs mit vesztenem ide írom le. Napról napra leterheltebb vagyok, talán mint még soha. Azt érzem ahogy közeledik a május egyre kevesebb reményt hagyok magam mögött, amitől azt feltételezem mire odáig jutok addig a "az esélytelenek nyugalma" lesz urrá rajtam. Amit semmi féléképpen sem szeretnék. 

 Nyomasztóbbá válnak a napok attól is, hogy mindenki lenéz azért mert én álladóan a rohadt töri könyveimet bújom... Nem tehetek más egyszerűen nincs más kiút ebből a nyomorból amit másol az otthonuknak hívnak.

 Ezek voltak idáig a problémák, most azonban ezeknél sokkal nagyobb baj van készülőben. Életem legjobb része mikor a belső fájdalmairól beszél megszakad a szívem... Nem csak azért mert céltalannak érzi magát az életében, hanem mert azt mondja nem értem, s ez a koromnál fogva evidens. Én abban nem kételkedem, hogy biztosan vannak olyan dolgok amiket nem úgy élek át mint Ő 23 éves fejjel, de ez így ebben a használatban nem hiszem hogy igaz. Többet jár a fejem az Ő problémáinak a megoldásán, az egészségi állapotán, a körülötte történő események hadán néha mint a saját kicsinyes és gyerek problémáimon amik felmerülnek a hétköznapokban. Tény hogy Ő valóban egy nagyon mélyérzésű, bonyolult személyiség. Emlékeszem mikor még barátok voltunk, elmesélte nekem hogy teljesen nem mindig képes megnyílni az embereknek. Akkor nem értettem teljesen, csak akkor jöttem rá mikor már egy ideje kapcsolatban életünk. Vannak pillanatok mikor látom, hogy zajlik a harca önmaga ellen, s tudom legszívesebben kitombolná magát, vagy ordítana, ekkor mégsem mondd semmit csak hallgat. Én ezekben a percekben teljesen biztosan tudom hogy mi zajlik benne. A lelkem látja, érzi, s tapintja az elveszettségét, magányát, s ekkor próbálom szívem melegével a tévelygéstől ziláló szívét megnyugtatni. Gyakran nem mondom Neki, hogy "Szerelmem tudom mi zajlik benned..." úgy érzem ezt Ő is tudja. Mégis mikor elmesélni, hogy mi feszíti odabentről, belém csap a rémület. Én is ezt érzem, s pfff pont erről a lelki állapotról sírtam Apunak valamelyik nap órákat. Pontosan ugyan ezeket mondtam... De akkor nem mertem mondani, nem tűnt volna hitelesnek, a magyarázkodás meg nem vezet zöld útra. Lényegében ezzel bizonyosodott hogy lelke tükröt tart elém... mindkettőnkben hasonló viharok dúlnak. 

 Rengeteg vágy feszít idebben, rengetek cél hajt, rengeted dolgot szeretnék megvalósítani... annyi minden szeretnék hogy nem tudom hogy kezdjem el. És a kapkodás és a sok sok vágy elnyom, aminek a súlya alatt könnyű össze roppani. Mégsem engedhet egyikünk sem a súlynak, mind a ketten erősebbek vagyunk annál hogy bármi is a földre taszítson. S ha nem megy egyedül, én ott leszek hogy megragadjam a kezed, hiszen a súlyokon osztozkodva könnyebb szembe menni a jéghideg széllel. 

Együtt könnyebb hidd el... szeretlek!

 Antoine de Saint-Exupéry: Fohász 


Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak 
erőt kérek a hétköznapokhoz. 
Taníts meg a kis lépések művészetére! 

Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és 
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és 
tapasztalatokat! 
Segíts engem a helyes időbeosztásban! 

Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú 
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez! 
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak 
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem 
a váratlan örömöket és magaslatokat! 

Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie! 
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek, 
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó 
ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk! 

Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő 
bátorsága és szeretete az igazság kimondásához! 
Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások 
mondják meg nekünk. 

Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit. 
Kérlek, segíts, hogy tudjak várni! 
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra. 

Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb 
és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk! 

Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és 
a megfelelő helyen - szavakkal vagy szavak nélkül - egy kis jóságot 
közvetíthessek! 

Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől! 
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van! 
Taníts meg a kis lépések művészetére! 

  Ahogy telnek a napok szüntelen, egyre csak gyűlnek a fejemben a gondolatok amik olyanok mintha icipici bogarak döngicsélnének a fejemben amik napközben megállás nélkül piszkálnak, s nemhogy befolyásolják a kedvemet és a tetteimet, hanem még el is rontják... Ezekből egyre több van, és szinte már túlcsordulok, a legeslegrosszabb pedig hogy ezek megrekednek bennem. 

 Egyre jobban és inkább jövök rá hogy akármennyire is szociálisnak tűnök, egyáltalán nem találom a helyem a körülöttem élők között. Két ujjamon megtudom számolni azokat akikben bízok, és akik miatt biztonságban érzem magam a föld kerekén. A legjobb jó erre az érzésre az elidegenedés! Talán Thomas Mann Tonio-jához hasonlíthatnám magam, aki ugyanis az eltévedt polgár. Egy olyan ember aki rengeteg belső konfliktussal küzd, aki küzd önmagával, küzd a világgal és irigyelik azokat az embereket akik meg vannak elégedve a maguk kis kispolgári létével. 

 Amikor ez az érzés beazonosult bennem - mivel már a kezdetektől jelen volt de sosem tudtam mi is lehet ez - akkor ez a tény percről percre beigazolódott mivel nem hittem el hogy el az hogy évről évre, napról napra csak rosszabb lesz. S most érkezett el éltem egy olyan pontra melyben teljesen kirekesztettnek érzi magát a létem, nincs támogatás csak egyszerűen lebegek a lét szagos és mély tengerén. Csak ők ketten akik támaszt tudnak nekem nyújtani. Mégsem tudják állandóan fogni a kezem, így vannak pillanatok mikor azt érzem hogy nem lebegek, hanem süllyedek és ez a szagos iszap felemészt. 

 Nincsenek igazán olyan pontos szavak, amelyek tisztán körülírnák a bennem lévő harangok dalát. De őszintén szólva megszólalt bennem ma egy hang, hogy " itt lenne az ideje a vérző sebet bekötözni és dolgozni tovább s nem kell törődni a fájdalommal, munkáddal gyümölcsöst teremtesz". Valahogy ahogy ez a szikra átvillant rajta, kinéztem az ablakon, felhangosítottam a zenét, és kiürítettem az elmém és bátran azt mertem mondani: LESZAROM, engem nem fog senki sem gátolni az önmegvalósításban... Hiszen akik szeretnek is azért szeretnek aki vagyok, s ha kényszerítik sem tudok mást mutatni magamból. S nem nem kell a díszvogyorotok, a díszkérdések, a sok sok gicss ami mögött kong az üresség. NEM NEM NEM KELL !!!

 S mindez gyönyörű, hogy megszületett bennem az inspiráció de hogy ez kinek köszönhető? Egyértelműen az Ő szerelme adott erőt, hogy végre rálépjek az útra...

"Nem tudjuk kimondani. Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült - s azt mondom a kedvesemnek: "Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az, hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó, ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult... A sejtjeim szomjaznak rád... Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled!... De hol jön ehhez a szó, hogy "szeretlek"?!... Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel. És ez minden nagy élményünkkel így van. Elmondhatatlanok."

 A következő dal egy kis ízelítő a megemlített hangulatból: 

  Elkészült az immáron olyan régen kitalált blog, mely helyet adhat az olyan gondolatoknak amelyeket eddig az ágyam alatt lévő cipős dobozok őriztek vagy azok a nagyon mély almappák a gépemen. Sokáig rágódtam a kérdésen vajon bátor dolog publikálni a legbelsőbb gondolataimat, vagy épp ez a legfelelőtlenebb dolog a világon? Hiszen ha valaki tudatosan keresi mindenképp belebotlik ezekbe az érzésekbe amelyeket ezúton most megosztok. (17:17) Talán könnyítenek majd ezek a sorok lelkem súlyán, vagy épp ellenkezőleg.

  Minden vágyam írni a világ nagy dolgairól, de a mégis a legnehezebb dolog arról a harcról írni ami bennem folyok, melyet a szívem és az eszem játszik mióta az eszemet tudom. Néha az egyik végül mégis győzedelmeskedik a másikon, ez általában a szívem. Még akkor is ha az eszem előre meg is mondja hogy mi fog történni. S általában ezek a balul elsült dolgok versek formájában születnek újjá, hogy végre ne a szívemet nyomják.

  Megmagyarázhatalan okokból az elmúlt szakaszban nem tudtam verseket írni. Ami kicsit megrémíszt, hiszen ez egy hétéves szakaszt átkaroló cikkely az életemből. Furcsa-furcsa, és ilyenkor arra gondolna az ember, hogy valami tragédia történhetett az életemben. Pedig nem így van, talán lehet hogy az elbaszott vergődésem fordult egy csapásra kiegyensúlyozottá amit talán Neki köszönhetek, hiszen akivé váltam, és váltok most is az egy elszánt törekvő, mégis érzékeny jellem álmokkal, és kitartással. Született jövőképem, bele merek nézni és magam elött látom az egyetemet és elsősorban Őt akinek szoríthatom a kezét. Bármennyire is elcsépeltként hat, de itt most őszintén mondhatom hogy boldoggá tesz Urasága :) 

  Akármilyen ömlengésnek tűnik de egyszerűen leírhatatlan hogy mennyire mély ami bennem zajlik. Már nem tudok veresek fonni.... Annyira sok, hogy már kiírni sem tudom magamból, bár furán hangzik mégis pozitív érzés. Ugy érzem mély és rendíthetetlen csoda mi benne zajlik. Ő nem csak a Szerelmem, a Barátom hanem a társam is. Tudom rá mindig számíthatok, és soha nem hittem volna hogy hiánya ennyire elviselhetetlen. Most folytógató érzést érzek a torkomban, a hangom elnyaklik a telefonban, pedig ötpercenként a telefonra nézek mert várom a hívását. Tanulni próbálok, ülök a könyveim fölött, tudva hogy közeledik az érettségi és mégis csak egyre azt lesem fenn van, az online listán vagy épp merre jár. Én nem ellenőrizni szeretném, csak egyszerűen tudni hogy jól van-e, vagy ha nem hogy tudnám úgy alakítani a következő lépésemet, hogy neki attól jobb legyen. Legyen az az hogy eldobok mindent ami éppen a kezemben van, és rohanok hozzá.

Amíg nem ismertem nem tudtam milyen szeretni. Milyen az az érzés, hogy bármit megadnál egyetlen percért amit Vele tölthetsz. Milyen ha könny szalad a szemedbe mikor átlagosan beszél rólad, milyen ha annyira magadhoz szorítanád amennyire nem is tudod, milyen ha felnevet és azt mondja szeret, milyen hogy nincs más témád csak Ő, milyen ha tanulás közben is csak az ő nevét tudod firkálni, milyen ha a nyálmirigyeid görcsben vannak mikor Róla írsz, milyen mikor éjjel az üzeneteit olvasod mert annyira hiányzik, milyen mikor felébredsz és Őt látod meg először és a napod első dolga hogy megcsókold, milyen mikor éjjel felriadsz és nincs melletted, milyen mikor írnál mint elötte de nem tudsz mert nem bírod leírni hogy mi mivan benned, milyen az egész életed megváltoztatod azért mert nem esik nehezed és tudod hogy miatta lépsz jó útra, milyen mikor smst kapsz hogy te is nagyon hiányzol, milyen mikor nyeled a könnyeid miközben írsz róla, milyen mikor semmi sem történt már aggósz, milyen mikor bármire ránézel ő jut eszedbe, milyen mikor annyira szeretsz hogy amit utálsz rajta azt is szereted, milyen az hogy te többet nem vennél levegőt csak azért hogy ő vehessen, milyen mikor üzenetet kap más lányoktól akik rajonganak érte és ez a szívedbe hasít (ami előtte sosem zavart), milyen mikor iszonyatos fájdalom szoronogat mikor a volt megjelöli egy közös képen, milyen szar mikor a multat emlegeti hogy milye jó volt akkor és most milyen rossz, milyen mikor azt mondja fáj neki hogy nem tud annyit adni mint az előzőeknek, milyen mikor az utolsó porcicát és eltünteted és a legyek is elcsúsznak a régen oly lelakott szobádban amit a szétdobált könyvektől érzel otthonosnak, milyen mikor a jövődre gondolsz és csak őt látod magad elött, milyen mikor minden vágyad hogy összeköltözz vele, milyen mikor szívesen kelsz fel csak azért hogy neki finom reggelit készíthess (mikor elöző kapcsolataidban ez forditva volt itt mégsem esik nehezedre)milyen mikor állandóan az órát figyeled hiszen mindjárt végez az egyetemen és várod a hívását, milyen mikor tudod hogy nagyon szarul érzi magát és nem tudsz ott lenni mellette, milyen mikor azt mondja túl sokat vagyunk együtt és a próbálkozás alkalmával neki is hiányzol nagyon, milyen hogy csak arra vágysz hogy ő boldog legyen, milyen mikor leírni sem tudod annyira üres vagy nélküle, milyen mikor egésznek csak akkor érzed magad ha vele vagy, milyen mikor szomorú akkor te is szomorú vagy, milyen mikor én szomorú vagyok ő a könnyeimet törli le, milyen mikor ajtót nyitsz és ott áll rózsákkal a kezében, milyen mikor az az alattomos gombóc folytogatja a torkod ha ezeket a sorokat írok, mikor mikor nincs elég szó arra hogy elmondd neki hogy mit érzel iránta, milyen érzés az hogy miatta az Everestet is megmásznád csak azért ha ő ott lenne. Kérlek hidd el IGAZÁN SZERETLEK!